Makoldi Sándor képzőművész kiállítása.

Erő-hívás

„Michelangelo, mily pokol lehet / Szűd istenének, hogy nem bír teremtni.” – Ádám sopánkodik így Az ember tragédiájában, amikor rádöbben, hogy a falanszter veszélyességre – csakis arra – épülő rendjében a zseni fogyasztási cikkek sorozatgyártására kárhoztatódik. Ha a művészetek jelenkori helyzetét és (közel)jövőbeli esélyeit elfogultságoktól mentesen mérlegeljük, könnyen olyan belátásra juthatunk, hogy – bizony falanszteresedünk, falanszteresedünk… Makoldi Sándor például párját ritkító adottságokkal rendelkezik az építészettel összefüggő monumentális festészet irányában. Képi közlendője ezer éveket fog át, ősi bölcsességet menekít és teremt újjá kultikus keretek közt, hallatlan formabiztonsággal és színérzékenységgel. Mármost tudván tudjuk: az elmúlt évtizedben gomba módra nőttek ki a hazai földből a különféle vallásfelekezetek és felekezeten túli csoportosulások templomai. Falaikra, olykor a  mennyezetükre is, az esetek jó részében monumentális dekoráció kerül… Rövidre fogva: a Makoldi – álmoknak mindmáig nem jutott életre indító falfelület.  A művész azonban nem dohog, nem átkozódik. Huszáros elszánással fordít egyet a dolgok mentén: ha a templom nem hívja őt magához, ő varázsol templomot maga köré egy ízig-vérig szakrális elkötelezettségű, kilenc táblából álló festménysorozattal. Erő-hívás-  a teremtés pillanatától az „ új ég és új föld” ígéretéig – ez lehetne a Makoldi-féle sajátos ikonográfiai program összefoglaló címe. Az egyes állomások pedig így következnek sorban:

1. „Kezdetben vala” – természetesen az Ige. A festő kezén azonban az Ige hogyan is válhatna másként testté, mint fény-törés révén? És máris előttünk áll a színek „szent” háromsága, a piros, a kék és a sárga egyetlen gombolyagban , a teremtő örvénylés elindítójaként.
2. „Az Ige testet ölt” – És a test máris abba a helyzetbe került, hogy megkülönböződés során egyike, a ragadozó fajta kis híján – végképp múlt időbe fordítva az ige működését- egy másik testet ölt. Amennyiben szelídebb énjének megtestesült valóját a pusztulás szélére sodorhatta. A végveszély azonban csak  látszólagos. Valójában az egy-járatú szellemi működés fellazításáról – a nyuszifül dámaganccsá történő átszabásáról – van szó, amint azt a felhasznált minta, a noszvaji mennyezetkazetta ábrája már a XVIII. Század derekán példás szabatossággal elénk rajzolta.
3. „Elhívás” – A két-ség megharcolta a maga harcát, kibontakozhat immár egy földközelibb hármasság. Ennek a forrásvidéke műszeresen is megközelíthető kozmikus formáció: a saját Tejútrendszerünk. A központjából kiinduló hármas út pedig: szarvasút. Az agancsok a szellemiség kiáradását példázzák, a virágbeszéd a lelkiséget, a nyaknál induló, alább kifehéredő, majd visszaszínesedő vérzuhatag pedig a testiséget. A folyamatot énekesmadár – a teremtő Ige származéka és egyszersmind továbbmondója – sarkallja, bagoly fékezi-szabályozza. Akárcsak az eszmei előképen, a debreceni Déri Múzeum Markócról (Somogy megye) származó sótartóján.
4. „Az Íj és Nyíl ösvénye” – Az Erő-hívás a történetiség síkjára érkezett. Az ihlet forrása ezúttal a nagyszentmiklósi kincs 2. sz. aranykorsójának „Égi vadászat” néven elhíresült jelenete. Az események közege – a hordozó állat (=állapot) – a szemünk láttára egyértelműsödik szarvasból lóvá. Az íj és nyíl nem öldöklés, hanem távolbamélyedés eszközlője, mondhatnánk úgy is: a szív-erő tovaröppentője.
5. „Lehajtom felemet” – A cím népdalt idéz, a kép altaji szkíta arany övcsat ábráját, a középkori magyar Szent László-legenda ábrázolások végjátékát, illetve a híres-szép Molnár Anna ballada sorsfordító „fejbenézés” jelenetét.
   Az „Elhívás-kép szarvas szülte fény-csecsemője itt a Tejút-fa oltalmában tegezburokban várja a további emberesedés lehetőségét.
6. „A szülés háza” – A földet érés alkalma a hózuhatagos téli napforduló, segítői: a Jóna Józsi „verekedő betyáraiból” subás-csákós pásztorokká szelídült betlehemezők.
   „De amikor megszületett, / Fény borítá bé az eget” – halljuk az éneküket, és csak nagy sokára áll rá  a szemünk az alant terpeszkedő sötét bárka-formára, amely az ujjászületés felé igyekvő fényt idáig menekítette.
7. „Boldoganyánk” – A testet adás kifejezetten nő-ügy. Maga az Élő Szellem nő itt ki az anya(g)i lehetőségek hálóként ráfonódó burkából. Az anyává nemesedett kalászos Szűznek akár a testiség (Halak), akár a lelkiséget (Ikrek) nézzük, mindenképpen páros képletekhez jutunk, amelyek – minthogy a saját Tejútrendszerünkből nem tudunk kitörni – szükségképpen meg kell, hogy idézzék a Lovat (Nyilas csillagkép) is, meg a Napútfölötti Sast (Aquila) is.
8. „Égberagadás” – Fény-pártás Halleányunk – a Halak világhónapjának Szűztestben földet ért képviselője – beteljesítvén evilági küldetését, itt és most dicsőségteljesen vitetik föl a mennybe. Amit önigazolásul föl tud mutatni, az a kigondolható és elmondható ( más megvilágításban: elfogyasztható) dolgok teljessége, két végső töménységű képjelbe sűrítve. Az egyik, a szőlőre emlékeztető formaképlet a teremtő erők fürtszerű életbontakoztatásának, a másik a maga dinnyeformájával az oltalmazó burokképzésnek az egyetemes működésrendjét idézi elénk. A kettő így, együtt a szkíta kereszténység fény-felszabadítási szertartásának két legfontosabb gyümölcskellékét is emlékezetünkbe hozza.
9. „Az Úr” színe előtt” – Hová is vezethetne a Teremtő Ige útja magyar földön máshová, mint a Szent Koronához? A két Pantokrátor-lemezt egyszerre idéző kép főtengelyében többjelenté-sű formaképződmény testesedik. Oltár? Kehely? Homokóra? A téridő kettős fénykúpja?... Mindössze annyit árul el magáról félreérthetetlenül, hogy a fényfelszabadítás művelete el-képzelhetetlen nélküle. De ítélethelyzet is ez egyben, hiszen a kehely a Vízöntő képjelének is tekinthető, ennek pedig napjainkra éppen a Mérleg dekanátusa aktualizálódik. S hogy azért a Halak-tendenciák sem évültek még el, arra a „megméretett” ciprusok kakassá válni kész koronái utalnak a képmező két szélén. De hát mire jó ez a sok idézet? Egyáltalán: minek a múltat fölhánytorgatni? – kérdezheti az ez irányban módszeresen félretájékozatott, még mindig „a múltat végképp eltörölni” jelszó bűvöletében élő naiv néző. A választ két lépésben adhatjuk meg. Először is: itt egyetlen egyenes idézettel sem találkoztunk! Csakis a művész – kortársművész! – egyéniségén átszűrt, kifejezetten a mának és rajta keresztül a holnapnak szóló üzenetekkel. Másodszor: a távolugrás eredményessége szempontjából nem mindegy, hogy helyből rugaszkodunk-e el, vagy nekifutásból. De az sem, hogy milyen irányból futunk neki… (Hacsak nem akarjuk összetörni magunkat.) Úgy gondolom, ide további kommentár nem szükséges.

Pap Gábor művészettörténész